Rólunk írták

A tanárnak minden órán ki kell lépnie a megtanítandó tananyagból, és rengeteg más utalást kell tennie ahhoz, hogy

a befogadáshoz szükséges pszichikai állapot megteremtődjön – állítja Petki Pál, az Áprily Lajos Főgimnázium igazgatója, akivel a brassói magyar középiskola fennállásának 170. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségekről, idézetekről, bürokráciáról és a sokcsatornás televízióról beszélgettünk.

A számítógépes társadalom és a sokcsatornás televízió nem feltétlenül válik előnyére a felnövő nemzedékeknek. Honnan mondom?

170 év: a Római Katholikus Főgimnáziumtól az Áprily Lajos Főgimnáziumig című emlékkönyv egyik szövegéből.

Oszlassuk el a balladai homályt: Ön írta a szóban forgó szöveget, amely a brassói magyar középiskola jelenkorának egyfajta mérlege. Korábbi időszakokhoz viszonyítva, jó vagy rossz a mostani irány?

Azt hiszem, ezt nem lehet ilyen egyértelműen megítélni. A szövegben főleg a dolgok alakulásának negatív oldalaira tértem ki. Jeleztem benne, hogy igazából nem egy teljes, hanem inkább egy kiegészítésre váró kép megalkotására törekedtem: nyilván akadnak pozitív fordulatként megítélhető tények is. Az évforduló apropóján az ember óhatatlanul is összehasonlít különböző történelmi momentumokat: természetes, ha nosztalgiával, tisztelettel és elismerően gondolunk vissza arra a négy elődiskolára, amely kapcsolatba hozható az Áprily Lajos Főgimnáziummal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1990 óta más – társadalmi, politikai, morális – kőzegben élünk, mint annak előtte, és a megváltozott körülmények jobbára negatívan befolyásolják az iskola tevékenységét. Félreértés ne essen, nem a diktatórikus kommunista rendszer mechanizmusai, hanem egy emberbarátibb, teljesítményre, illetve morális alapokra építő világrend után „nosztalgiázunk”.

Nem tudhatja minden olvasó, a Honnan mondom? kérdést is Öntől kölcsönöztük. Diákjai vallomása szerint fejből mondott idézetekkel szokta változatosabbá tenni óráit, a kérdés a szerző nevére és a mű címére vonatkozik, természetesen. Az elmúlt 17 évben tanár és igazgató is volt. Melyik énje tud nagyobb hatást gyakorolni a tanulói mentalitásra?

Egyértelmű: a tanárnak van nagyobb esélye arra, hogy közvetlen hatást gyakoroljon a diákra. A többi szövevényes bürokrácia, amely gyakran akadályozza a munkát. Még igazgatói pozícióból is rettenetesen nehéz változást előidézni az egész intézmény viszonylatában. De ne a mentalitásról beszéljünk – annak kialakítása összetett és időigényes feladat –, hanem inkább adatszerűen konkrét jelenségekről. Ha például a bukó tanulók több évre kivetített százalékarányát nézzük, azt láthatjuk, a napi munkában is nehéz komoly fordulatot elérni. A nehézségek különben abból is adódnak, hogy az iskola szinte magára maradt „mentalitásváltoztató” igényével: a diákokat nap mint nap érő hatások olykor épp ellentétesek az oktatás végső céljával, és nem elhanyagolandó az utcai szubkultúra hatása sem. Ilyen körülmények közt csak a diákokkal közvetlen kapcsolatban lévő tanár tud hatékonyan befolyást gyakorolni. Vagyis a tanórán úgy kell megnyilvánulnia a tanárnak, hogy képes legyen megmozgatni azokat a belső rétegeket, ahonnan a változás elindítható. Ha már az idézeteknél, meg a honnan mondomnál tartunk, fontos, hogy a gyereknek élmény legyen az óra, túlhaladja a mindennapi anyagleadás monotóniáját. Minden órán ki kell lépni a megtanítandó tananyagból, és rengeteg más utalást kell tenni ahhoz, hogy a befogadáshoz szükséges pszichikai állapot megteremtődjön.

Két dolog kell hozzá: felkészültség és kellő energia. De a fárasztó bürokrácia után hogyan lehet rögtön költői idézetekre váltani?

Egyik irányból a másikba könnyebben, mint fordítva. A bürokratikus munka után nekem mindig felüdülés, pihenés egy-egy óra, mert szeretem is csinálni sokkal jobban, mint azt, amit az igazgatói munkakör feltételez. Inkább az okoz gondot, hogy a tanóra után vissza kell térni az irodába, ahol rengeteg olyan papírt gyártunk, amelyről eleve tudom: semmi értelme, leszámítva az esetleges felsőbb szintű ellenőrzést. Emiatt az igazgatónak sosem jut elég ideje odafigyelni az iskola lényegi tevékenységére. Az iskolai autonómiáról egyelőre csak szakmai összejöveteleken, konferenciákon, illetve írott programokban beszélnek. A túlzott centralista irányításról órákig értekezhetnénk.

Ha ilyen lehangoló a kép, nem látja eleve reménytelennek saját igazgatói helyzetét? Mi jelentené ehhez képest az iskolai autonómiát?

Ma az iskolától teljesen életidegen módon zajlik például a tanárok kihelyezése. A központilag szervezett versenyvizsga eredménye a legtöbbször egyáltalán nem releváns a tanár valós képességeire nézve. Ha az iskola vezetőségének módjában állna megismerni, próbára tenni az alkalmazásra váró embert, lényegesen változna a helyzet. És akkor az iskolai autoritás, a finanszírozás vagy a tanulók tehermentesítésének kérdéséről nem is beszéltünk még...

Általában rendszerető embernek mondják, egyesek talán túlságosan is annak. A kliséken túlmenően egy 700 diákot és közel 80 pedagógust számláló intézmény igazgatójának emberi arcát valószínűleg kevesen látják. Mesélje el egy munkanapját és egy szabadnapját.

Reggel negyed nyolc körül jövök be az iskolába. Az órák és napi teendők együttesen körülbelül délután fél négyig foglalnak le - az arány ebben az esetben is sokatmondó. Heti tíz órát tanítok, a többi legtöbbször tegnapra kell-tempóban folyó munka. A szabadidő eltöltésének lehetőségei a felsoroltak miatt csökkenőben, természetesen. A hétvége elvileg szabad. Ezelőtt néhány évvel tettem egy olyan fogadalmat magamban, hogy iskolai munkát nem viszek haza, mert akkor csak hajtás van, fellélegezni sem lehet. Nagyjából be is tartom, leszámítva a kivételes eseteket, amilyen a mostani, 170. évfordulóra való készülődés is. A zsúfolt napi program ezekben a hetekben megkétszereződött, de fájdalmasabb, hogy az egyébként hivatalból járó pihenővakációt sem szoktam tudni kihasználni, főleg a nyárit nem, mert június elejétől egymást követik a különböző típusú vizsgák: kisérettségi, érettségi, pótvizsgák satöbbi. A felújítási, tatarozási munkálatokat szintén a vakáció ideje alatt lehet a legkényelmesebben elvégezni. A fennmaradó idő az olvasásé, és – évszaktól függően – a hegyi túráké, illetve a sízésé. Négy-öt évvel ezelőtt még sokat sakkoztam, ma már nemigen, az iskolafelújítási munkálatok miatt pedigg 2002-től a teremfociról is leszoktunk…

Végezetül az ünnepről. Ha jól számoltam, 1992-ben, a 155 éves évforduló idején is Ön állt az intézmény élén. Véletlen egybeesés. S ha már az egybeeséseknél tartunk, idén hármas ünnepet tartunk: a magyar középiskola fennállásának 170., Áprily Lajos születésének 120. és halálának 40. évfordulójára emlékezünk. Talán furcsa, hogy 155. évfordulót ünnepeltünk akkor, csakhogy , gondoljunk bele, korábban elképzelhetetlen volt a magyar középiskola fennállásának méltatása. 1990 után kerestük a legmegfelelőbb alkalmat, így jött létre az 1992-es Véndiák Világtalálkozó. Akadnak azért különbségek is. A ma kezdődő események – a programot több helyen is közzétettük, gondolom, nem szükséges róla beszélnem – főleg az iskolatörténeti dimenziót hangsúlyozzák. 2007-ben a találkozásnak szofisztikáltabb formái is vannak, nem valószínű, hogy mostanság a világ minden részéről annyian sereglenének össze, mint 1992-ben. Az viszont jól látható ma is, hogy – minden változás dacára – a Főgimnázium a brassói magyarok fontos kohéziós ereje. Örülünk neki, én személy szerint is érzem a felénk áradó ragaszkodás felelősségét. Szeretettel visszavárunk mindenkit, nemcsak évfordulók idején – máskor is.

Az interjú 2007. május 31-én jelent meg a Brassói Lapokban.