Épp oly csendesen, ugyanazzal a kimért diszkrécióval távozott, amellyel köztünk volt és amellyel dolgozott.

 

Szeptember 22-én egy fotót küldött a reptérről. Isztambulba indult, csak ő és az őt elkísérő családja tudja, hogy a hányadik műtétére. Mindössze annyit írtam neki, szorítok és vigyázzon magára, mert az évek során megszoktam, hogy nem szeret a szubjektivitás nyelvén beszélni. Semleges hangon hívott mindig, amikor egy-egy újabb, hosszabb kezelésre kényszerült. Nagy lendülettel, de sietősen, mintha távoli, érdektelen dologról beszélne, számszerűsítve sorolta mindig, mennyi ideig nem lesz elérhető és melyik héten, hányadikán jelentkezik majd ismét.

 

Edina, a lánya, gimnazista volt, amikor először találkoztunk. Épp csak bemutatkoztunk egymásnak és ő rögtön a Mozaweb online oktatási tartalmairól kezdett el részletesen mesélni. A tapasztalatlan tanár magabiztosságával tettem fel neki a kérdést, hogy mi szükség erre, hiszen Edina enélkül is messze kimagaslik a mezőnyből. Azt válaszolta, a gyermeknek nem a többiekhez képest, hanem a saját képességeihez viszonyítva kell jól teljesítenie. De ha már Edinával úgyis kidolgozza a teljes tananyagot, mondta, utána szívesen átadná az iskolának, mert jó lenne, ha más diákoknak is hasznára válhatna.

 

Onnantól kezdve pedig nem volt megállás.

 

Kiharcolta, hogy az elemi osztályokban és a felsőbb tagozatok bizonyos tantárgyai esetében a szaktanárok elkezdjék használni a kiegészítő online oktatási tartalmakat. Éveken át vitte a hátán a Szülői Bizottságot és a Felfalusi pályázatait, amelyeket gyakran ő maga is társfinanszírozott. Aztán Edinával elindították az elemi osztályok opcionális matematika óráit, tartotta a Zrínyi versenyfelkészítőket és megállás nélkül szervezte a programokat a tanítókkal közösen. Úgy tervezte, elkezdi a foglalkozásokat a gimnáziumi és középiskolai osztályok számára is, hogy az Áprily csatlakozhasson az erdélyi tehetséggondozó programhoz.

 

Határozottságában rendíthetetlen, a legapróbb dologért is teljes erőbedobással küzdő, de halk szavú harcos volt. Abban a húsz évben, amelyet az iskola és a Felfalusi önkénteseként velünk töltött, érte kudarc, volt része igazságtalanságban, hitt és csalódott sok emberben. Ritkán beszélt ezekről, mert számára a cél mindig egy számszerűsíthető eredmény volt, amelyet személyes sértődöttséggel vagy csüggedéssel nem, csak újratervezéssel, munkával lehetett elérni.

Nem próbáltuk meg lebeszélni a közismert, megfeszített munkatempójáról azután sem, hogy megbetegedett. Titokban reméltük, hogy mindez segíthet neki az egyre nehezebb személyes pillanataiban. Amelyekről szintén nem beszélt sokat, mi leginkább csak megfigyeltük, mikor hogy érzi magát.

 

Az utolsó, tanévzáró kuratóriumi gyűlésünkön kifejezetten jó formában volt. Elmesélte a nyárra tervezett programjait és abban maradtunk, hogy telefonon elintézzük a folyamatban lévő sürgős dolgokat, aztán ősszel, iskolakezdés után ismét találkozunk.

 

Most pedig ősz van, többnyire szürke, komor, lehangoló ősz. És ebben az őszben, pont, amikor nem számítottunk rá, pont amikor azt hittük, hogy hosszú személyes küzdelmének egy újabb átmeneti szakasza következik csupán, hirtelen távozott. Épp oly csendesen, ugyanolyan diszkréten, az önmagát a háttérbe soroló ember méltóságával, mint ahogy köztünk volt és dolgozott.

 

Tudom, ha nem is tiltakozna ellene, a szíve mélyén nem tetszene neki ez a búcsúírás. Ezért, hogy kedvében járjunk, most mindössze egy tárgyilagos köszönetet mondunk neki, a számok nyelvén, a végtelen tartományban.

 

Mindent köszönünk, Tekla! Nyugodj békében!

 

A Felfalusi Kovács Antal Egyesület nevében,

Dénes Jónás.