Zsombori tábor
ahol szász stílusú házak fogják közre az egyszerűtől a végletekig kidolgozott székelykapukat, s az őrvár délcegen vigyázza a fenyőkbe burkolt dombtetőről a tájat... Ez így önmagában is jól hangzik.
Magam is azon jópár ember közé tartozom, aki elmondhatja: Zsomborra gondolva mindig el fog mosolyodni. Hogy miért? Mi ennyire különleges ebben a székely falucskában? Erre jópáran hosszadalmas választ tudnánk adni. Hiszen azok, akik már voltak a zsombori táborban elmondhatják, hogy számukra miért különleges.
Az idei tábor a brassóiaknak pár órával hamarabb kezdődött. Kicsit előkészítettük a táborhelyet budapesti barátainknak.
Már első nap hamar megtaláltuk a közös hangot, így együtt vártuk izgatottan a budapestiek érkezését. Estefele, mikor már terítgettük az asztalokat, a Zólya-porta kapui kitárultak, és rengeteg börönd és táska csusszant be rajta, a gazdáik kezében. Fürkésztük egymást: ezek ők, akiktől majd fájó szívvel búcsúzunk a tábor végén? Már első nap osztottunk, szoroztunk, csodálkoztunk egymáson, vitattuk az élet nagy problémáit, a politika zegzugos bozótosát. Igenis értelmes társaságba keveredtünk, állapítottuk meg. Aztán eljött az új nap. Az új nap új kihívásokkal jár, elkezdődött a munka. Míg a konyhás csapat előkészítette a reggelit, mi mélyen aludtunk, ám megbosszulták lustaságunk az ébresztőkolomp irdatlan zajával, amitől pattogtunk lefele az étkezőbe. Utána jött a munka. A munka hozza össze a legjobban az embereket. Nincs jobb, mint közösen szórakozni a tűző napon, kezünkben lapáttal, kővel, fűrésszel, vagy éppen törlőronggyal. A munkák királya idén a mellékhelyiségpucolása lett, mely választási előjogosultság biztosításával, és rövid időtartamával csalogatta a bátor jelentkezőket.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy megtaláltam a helyet, és próbáltam nem gondolni a közeledő búcsúzkodás fájdalmaira. Meglátogattuk Segesvárt, együtt fedeztük fel az ódon kövekkel borított utcácskákat és a falépcsőket, egymás szókincsét megosztva. Elbicikliztünk Homoródalmásra, onnan pedig egy nagy gyaloglás után elérkeztünk a Vargyas-szorosba, ahol a nagy melegben a barlang kiváló menedéket nyújtott. A délutáni programokon kézműveskedtünk, művelődtünk, színészkedtünk, élveztük egymás társaságát, eszmét cseréltünk, este pedig táncoltunk, filmet néztünk, s beszélgettünk. Az ágybaterelés mindig nagy kihívás volt a táborvezetők számára, hiszen számunkra kevésnek bizonyult a 24 óra.
A naplementék egyre csak jöttek, s közeledett a búcsú. Az éjjel minden percét kihasználtuk, hogy még csak egy cseppet beszélgethessünk, sztorizgathassunk, örülhessünk egymásnak. Ám a közös flekkenezés Bálint Ferenc tanár úr jelenlétében, aki a tábor utolsó két napján megnézte, mi a helyzet a Zólya-portán, a tábortűz körüli éneklés, és a hosszú érzelmes beszélgetések után a hajnal ránk talált, s a budapesti barátaink busza is. Egy fájdalmas mosoly után megfogtuk a csomagokat, és elballagtunk a buszokig, ott az utolsó ölelés, és a ki-kipottyanó könnycseppek követ raktak szívünkre, mely a busz távolodásával egyre csak nehezedett...
Egy helyet az emlékek, az emberek tesznek különlegessé. Hiszem azt, hogy Zsomboron ritka értékes emberekre találtam, akikkel ha bármikor összefutok, ugyanolyan jól elleszünk, mint Zsomboron. Hiába, meseszép naplementék, égig érő fenyőfák sok helyen vannak, de zsombori tábor csak Székelyzsomboron van.
Magam is azon jópár ember közé tartozom, aki elmondhatja: Zsomborra gondolva mindig el fog mosolyodni. Hogy miért? Mi ennyire különleges ebben a székely falucskában? Erre jópáran hosszadalmas választ tudnánk adni. Hiszen azok, akik már voltak a zsombori táborban elmondhatják, hogy számukra miért különleges.
Az idei tábor a brassóiaknak pár órával hamarabb kezdődött. Kicsit előkészítettük a táborhelyet budapesti barátainknak.
Már első nap hamar megtaláltuk a közös hangot, így együtt vártuk izgatottan a budapestiek érkezését. Estefele, mikor már terítgettük az asztalokat, a Zólya-porta kapui kitárultak, és rengeteg börönd és táska csusszant be rajta, a gazdáik kezében. Fürkésztük egymást: ezek ők, akiktől majd fájó szívvel búcsúzunk a tábor végén? Már első nap osztottunk, szoroztunk, csodálkoztunk egymáson, vitattuk az élet nagy problémáit, a politika zegzugos bozótosát. Igenis értelmes társaságba keveredtünk, állapítottuk meg. Aztán eljött az új nap. Az új nap új kihívásokkal jár, elkezdődött a munka. Míg a konyhás csapat előkészítette a reggelit, mi mélyen aludtunk, ám megbosszulták lustaságunk az ébresztőkolomp irdatlan zajával, amitől pattogtunk lefele az étkezőbe. Utána jött a munka. A munka hozza össze a legjobban az embereket. Nincs jobb, mint közösen szórakozni a tűző napon, kezünkben lapáttal, kővel, fűrésszel, vagy éppen törlőronggyal. A munkák királya idén a mellékhelyiségpucolása lett, mely választási előjogosultság biztosításával, és rövid időtartamával csalogatta a bátor jelentkezőket.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy megtaláltam a helyet, és próbáltam nem gondolni a közeledő búcsúzkodás fájdalmaira. Meglátogattuk Segesvárt, együtt fedeztük fel az ódon kövekkel borított utcácskákat és a falépcsőket, egymás szókincsét megosztva. Elbicikliztünk Homoródalmásra, onnan pedig egy nagy gyaloglás után elérkeztünk a Vargyas-szorosba, ahol a nagy melegben a barlang kiváló menedéket nyújtott. A délutáni programokon kézműveskedtünk, művelődtünk, színészkedtünk, élveztük egymás társaságát, eszmét cseréltünk, este pedig táncoltunk, filmet néztünk, s beszélgettünk. Az ágybaterelés mindig nagy kihívás volt a táborvezetők számára, hiszen számunkra kevésnek bizonyult a 24 óra.
A naplementék egyre csak jöttek, s közeledett a búcsú. Az éjjel minden percét kihasználtuk, hogy még csak egy cseppet beszélgethessünk, sztorizgathassunk, örülhessünk egymásnak. Ám a közös flekkenezés Bálint Ferenc tanár úr jelenlétében, aki a tábor utolsó két napján megnézte, mi a helyzet a Zólya-portán, a tábortűz körüli éneklés, és a hosszú érzelmes beszélgetések után a hajnal ránk talált, s a budapesti barátaink busza is. Egy fájdalmas mosoly után megfogtuk a csomagokat, és elballagtunk a buszokig, ott az utolsó ölelés, és a ki-kipottyanó könnycseppek követ raktak szívünkre, mely a busz távolodásával egyre csak nehezedett...
Egy helyet az emlékek, az emberek tesznek különlegessé. Hiszem azt, hogy Zsomboron ritka értékes emberekre találtam, akikkel ha bármikor összefutok, ugyanolyan jól elleszünk, mint Zsomboron. Hiába, meseszép naplementék, égig érő fenyőfák sok helyen vannak, de zsombori tábor csak Székelyzsomboron van.
