Nagykorúság – mit jelent?

Amikor betöltjük a 18 évet, hurrázunk mind: Most már felnőtt vagyok! Azt csinálhatok, amit csak akarok! És azt gondoljuk, ebből áll az egész felnőttkor. Tényleg így van? Vagy sokkal tágabb értelemben kell vennünk a nagykorúság fogalmát?

Látom, ahogy körülöttem mind felnőnek az emberek, én is velük együtt, és figyelem: változott valami? Járunk az iskolába, tanulunk, készülünk otthon egyszer-egyszer, internetezünk, sörözünk hétvégeken, veszekszünk a szüleinkkel. A látszat arra utal, hogy nem, semmi sem változott. Még mindig nem csinálhatunk éppen azt, amit akarunk, nem mondhatjuk anyukának, hogy Na, Mutter, ma elhúztam a csíkot, akkor jövök, amikor valami finom kaját lesz kedvem enni. (Van persze olyan is, amikor már a kamaszkorban is független valaki. De ez nem gyakori eset.)

A valódi nagykorúság felelősséggel jár, elfogadással és megfontolással ? kell gondolnunk arra, hogy ha bajba sodródunk, magunknak kell kikászálódnunk a pácból, nem kenhetünk mindent a szüleinkre. Még mindig ők adják kezünkbe a pénzt, hiszen dolgozni nincs időnk, ott a suli, a szüleink etetnek, itatnak, fizetik az internetet, az autósulit, a pótórákat, a kimenőket, a ruháinkat, mindent. De amikor betöltjük azt a 18 évet, amire egész kamaszkorunkban vágytunk, valami mégis megváltozik. Ekkor vesszük észre, hogy tulajdonképpen növünk, mindjárt végzünk az iskolával és akkor rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen félünk. Félünk attól, hogy ebben a korrupcióval, csalással és nehézséggel tele világban hogy fogunk megállani segítség nélkül. Kezdjük fontolgatni az egyetemeket, a félnormás munkahelyeket, a gyorsmunkákat, az ösztöndíjakat, többet és többet evődünk, stresszeljük magunk. S mégis szórakozunk, mégis jól vagyunk.

A felelősség és a stressz mellett a növekedés sokkal rosszabb dolgokat is hoz magával. A fiatalok jelentős része ilyenkor kezd megismerkedni a halál gondolatával, jelenlétével, hiszen ahogy mi növünk, a körülöttünk levő családtagok, rokonok mind öregszenek. Meghalnak a nagytaták, a nagymamák, és nincs mit csináljunk, hogy ezt megállítsuk. A legtöbb fiatal magától átesik a megrázó eseményeken, de érzi azt, hogy valami nagyon megváltozott a világában. Ezt a változást kezelni, felismerni, elfogadni, megérteni vagyunk kötelesek, már nem bújhatunk el anyuka vagy apuka mögé, hogy ők majd megoldják. Ezt a folyamatot, amelynek során alkalmazkodunk a változásokhoz, úgy kell végrehajtanunk, mint a felnőttek: mosolyogva, bízva abban, hogy minden jó lesz, csak figyelnünk kell arra, mit teszünk és annak milyen hatása lesz ránk és környezetünkre. Ennyi az egész.

A felnövést is meg kell tanulni, ki kell alakítani a hozzáállásunkat és személyiségünket egyaránt. Ezt nem tanítják az iskolában, magunktól kell kiköbözzük, hogyan fogjuk ezt csinálni. Ez a legnehezebb időszak minden ember fejlődésének során, ezért úgy gondolom, ezzel a korosztállyal a legnehezebb közös nevezőre jutni. Tehát nem marad más, mint meg érteni. A már tapasztalt felnőttek, a profi felnőttek megértőbbek kell legyenek: hiszen mi is alkalmazkodunk.