Írjam vagy mutassam?

Órán. Alig becsengetés után, hajnali fél 8-kor másvalaki lép be az ajtón, mint akire számítottunk. Más tanár fog órát tartani, úgy tűnik. Ugyanúgy lép be, ugyanúgy pásztáz végig minket – kókadt, a tegnapi naptól még kiábrándult, fáradt stb tizenegyedikeseket – mint bárki más tenné a helyében. Aztán mosolyog, és megkérdezi, miről beszéljen. Csend. Mindenki hallgat. A tanár is vár, minket fürkész, nem tudja mire vélni a kínos csendet, nincs ehhez szokva (rég nem taníthatott). Újra megkérdezi. Újra csend. Végül valakit felszólít, és ilyenformán az illető kénytelen-kelletlen válaszol. Így telt el az óra: mi hűségesen hallgattunk, egy mukk sem volt. A tanár pedig türelmesen nézett, magyarázott, kérdezett, majd – hogy tőlünk nem kapott választ – ő maga felelt saját kérdéseire.

Beszélni mindenki megtanul egyszer – azt mondják. Legalábbis kiveszi a szájából a cumit, kijelenti, hogy gugu őőő, aztán visszateszi a cumit és elégedetten mosolyog: most elmondott valami fontosat. Aztán eljut abba a stádiumba, hogy tisztán, érthetően, folyamatosan ki tudja mondani: jkhgbngg, mert az ő nyelvén így mondják az ebédnek, és ezzel beszédtanulását befejezettnek tekinti. Aztán idővel rájön, hogy a vacsorát is nevezni kéne valaminek.

Napról napra egyre kevesebb igényünk van a beszélgetésre. Ez így van, ha tetszik, ha nem. Reggel épp, hogy köszönünk egymásnak, egyébként semmi – mert álmosak vagyunk. Délben már unjuk, úgyhogy „hagyjál”, a délutánról nem is beszélve. Ha netalán otthon felejtem a szendvicsem, esetleg kinyögök annyit, hogy kell és utána a köszit már csak odagondolom.
És a délutáni szundi után belépünk a messre. Itt már gördülékenyebben működik a társalgás. Dezsőke megszólít, küld nekem, egy kettőspont-csillagot, és megkérdi, hogy micsi. Copy-paste-szerűen visszaküldöm ugyanezt, és bónuszként még annyit, hogy brb. Estig beszélünk, és miután elmondtam, hogy ma rossz napom volt, smájlikkal illusztrálom, hogy álmos vagyok, úgyhogy besz holnap, de még véletlenül sem a szüneten, hanem ugyancsak messengeren.

Miért nem beszélgetünk? Miért elégszünk meg a szmájlik mosolyával és miért nem tudunk elmondani már egy annyit sem, hogy kérlek, segíts? Ha beszélni tudunk is, miért esik nehezünkre megszólalni? Miért menekülünk a saját hangunk, szavaink, gondolataink elől? Valóban a második szónál kezdődő összetűzéstől félünk, vagy inkább önmagunktól?
Ha majd őszintén megszólalunk egyszer és elmondunk mindent, amit eddig a szmájlik mögött takargattunk, talán választ kapnak ezek a kérdések.
De félre a kételkedő, talán csalódott gondolatokkal, nézzük a dolgok pozitív oldalát! Ha megszólalni nem is szólalunk meg, mosolyogni, azt még tudunk!?